Szia, kedves olvasom. Ne haragudj az utóbbi napokban így magadra hagytalak, de hát anyagi világban élünk és dolgozni muszáj éppen ezért meló után már nem olyan közlékeny az ember köszönhetően a fáradságnak. Na de nem is ez most a lényeg, sokkal nevesebb napnak nézek elébe, hiszen húsz esztendős leszek, sőt már vagyok, mire te ezt olvasod. Éppen ezért arra gondoltam, hogy írok, egy kis összefoglalást az elmúlt húsz évemről persze nem akarok nagyon szőrszálhasogató lenni úgyhogy nem fogok kitérni mind a 7305 napomra, de ez valamilyen szinten érthető is remélem. Akkor lássunk is hozzá.

Megnyugtatás képen közlöm, hogy nem a fogantatásnál kezdem, mert arra végkép nem emlékszem talán jobb is ez így. Viszont a születésem az már sokkal rapszodikusabb történet, amely könnyen lehetet volna evilági ténykedésem első és utolsó felvonása egyben, de szerencsémre ez nem így lett, de az emberi tévedések következményit ennek ellenére a mai napig magamban hordom és ez így lesz halálom napjáig. Persze ha nem történik velem az, ami történt akkor lehet, hogy ma nem is én lennék én. (mert az A nem egyenlő A-val) A történet dió héjban az hogy anyámnak június másodikán 23óra 30perckór elfolyt a magzat vize (hihihi jól kiböktem a burok egy gombostűvel). Apám kispolskival beszáguldott a Péterfy Sándor korházba persze anyámat is magával vitte, mert az mégis csak hülyén vette volna ki magát, ha pont a főszereplőt nem viszi. Innentől annyira nem tiszta a story, mert nem nagyon szeretek erről beszélni, éppen ezért vannak hiányosságaim a történet e szakaszáról. A lényeg a lényeg, hogy majd 16órát töltöttem el anyám hasában, úgyhogy nem volt már magzatvíz és bonusznak még a köldökzsinór is a nyakamra volt csavarodva. Biztos nem volt kellemes. De nagy nehézségek árán június harmadikán 15óra 30perc táján napvilágot láttam. És innentől kezdve én is részévé váltam a világnak.

Ezek után következet a korai szakaszom a mely a szocializálódás jegyében zajlott. Értem ez alatt az oviba járást és stb. De talán e korszakomat egy tavaly tanult versecske kelőképen kifejezi:

Egyesztendős voltam,
épp hogy elindultam.
Aztán kettő lettem,
épp megszülettem.
Három évet éltem.
Én voltam? Nem értem,
Négyesztendős múltam,
S nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
Nem volt bennem ötlet.
De most hatéves vagyok és
Okos vagyok nagyon — nagyon.
Így azt hiszem, ezt a kort már
soha — soha el nem hagyom

Persze elhagytam ezt is ugyanúgy, mint az előtte lévő ötöt. És amennyiben az okosság olyan zseniális képességet takar, mint a tükörírás vagy a bal és jobb kéz durva keverése akkor azt mondom, hogy bejött, de lássuk be az mind annak a következménye, ami a születésemkor történt és cseppet sem vidám. Miután otthon felismerték e rendellenességeket elkezdődött csodadoktortól a félnótás pszichiáterig való járkálás, persze nem történt sok változás szerencsére hülyébb se lettem, majd újabb kudarc élmény következet hét évesen elkezdtem az iskolát Budaörs „elit” iskolájában, hát itt egy éves porba tiporás és meg aláztatás után, anyám jobbnak látta, ha új környezetet keresünk a számomra. Újabb fordulóponthoz került az életem, de most valahogy jobb irányba haladtam, itt elfogadták azt, ami vagyok, azaz engem. Itt vére magam lehettem. Persze itt is voltak gondok, viták, küzdelmek, de egy olyan ember osztotta meg velem a tudását, akire ma is tisztelettel gondolok. Új barátokat szereztem, akik mára lemorzsolódtak, de a legfontosabbak még mindig itt vannak velem, amit ezúton is nagyon köszönök nekik. De ha történek veled jó dolgok, akkor kötelezően jön velük a rossz is és ez most sem volt másképpen. 12, de az is lehet, hogy 13 éves koromban az a két ember külön útra lépet kiknek vére bennem folyik. Általában ilyenkor zombúlnak meg a fiatalok és ilyenkor szednek be minden szart és hiszik azt, hogy attól jobb lesz nekik. Talán erre vagyok a legbüszkébb, hogy sikerült átvészelnem ezt az időszakot úgy, hogy nem lettem nyálarcú. 

Azt nem mondom, hogy nem ejtett rajtam sebeket, de hát, mint tudjuk, ami nem öl meg az csak erősít. Kezdet megváltozni az életkörülményünk is nagy házból kis házba kis házból a betondzsungel egyik ágára vetet a sors. Ahol a mai napig is élek.

Na meg aztán itt van a „szerelem” is, amibe úgy hiszem, hogy élete folyamán minden ember belekóstol legalább egyszer. Ez velem se volt másképpen, persze részemről fanyar édes kóstolásokról beszélhetünk inkább és bár nem sikerültek mégis mindegyiktől tanultam valamit, amit a jövőben minden bizonnyal csak kamatoztatni tudok.

A kamasz évek a szerelemmel már súroltam is ezt a témát, hiszen a kamaszkor egyik legjellemzőbb tünete ez az érzés, a másik a lázadás hát valahogy ez is kimaradt az eddigi évekből és most már valószínűsítem, hogy nem is nagyon fogok forrongani. Mert mi a francnak borzoljam még ilyenekkel is a szüleim idegeit, megvan nekik így is a maguk bajuk szóval inkább próbáltam nem kereket kötni, hanem kocsit hajtani. Úgy hiszem ez sem bűn.

A gimnáziumi évek talán ez a négy év mondható az eddigi legintenzívebbnek, itt ért legtöbb pozitív hatás, de sajnos a legnegatívabb is ilyenből csak egy volt szerencsére. Na, vissza a szépre, itt újabb barátokra leltem, és végre az lehettem, aki igazán vagyok, mert egy csodálatos társaság elemévé váltam. Hát mondjuk sokat nem tanultam a tananyagból viszont az életről annál inkább.

Nagyon nehéz dolog ez az összefoglalás biztos, hogy egy csomó fontos dolog kimaradt belőle, de húsz év az húsz év és ez rengeteg idő… Azt hittem könnyebb lesz róla írnom, de valahogy a gondolatoktól elnehezült az agyam és nem fogott olyan tisztán és talán ez most csak nekem szólt úgy igazán. Mert ezt én éltem át.

Köszönöm, hogy gondoltál rám, és hogy elolvastad ezt a kis szösszenetet és azt is köszönöm, hogy meg ismerhettelek és része voltál a húsz évemnek.

Jaj és a jövő képemet se feledjem, már persze tudjuk, hogy nem nagyon érdemes ilyet festeni, mert odafentről úgy is bele firkálnak, de azért még is elvetek egy két gondolat magvacskát hátha kikelne. Az első az lenne, hogy még éljek négyszer ennyit a második, hogy mind ez boldogságban és egészségben teljen a harmadikat meg megtartom magamnak még szebb időkre.

Hát nincs más hátra mint előre! Csoki!