Szia Kedves Olvasó

Kicsit rendhagyó módon kezdem meg a mai bejegyzést, ugyanis szeretnék be mutatni egy meg nem jelent írást amit 08.11.18-án akartam meg jelentetni de valahogy nem tudtam.

Mint mindig most is magyarázkodással kezdem az írást. Vagyis nem magyarázkodás inkább csak egy észrevétel, amit szerintem már sok ember észrevett, aki bármely módon is űzi az írás tudományát. És ez nem más, mint, hogy boldogan nehezebb tollat ragadni vagy jelenesetben betűket nyomogatni. Márpedig én most nagyon nagyon  BOLDOG vagyok. Most is csak azért írok mert rájöttem valamire. Méghozzá arra hogy hiába van egy szó amit nem akarsz kimondani mert félsz tőle hogy túl sablonosnak tűnik ha azt hajtogatod minden percben és hitelét veszti ennyi használat után vagy egyszerűen félsz kimondani. Az utóbbi napokban viszont ez a szó teljesen spontán hagyta el a számat valahonnan mélyről jött és ma észrevettem hogy nem csak az én részemről jött ki ez a szavacska ugyanolyan mélyről… SZERETLEK.   

Azzal a szomorú hírrel tudok szolgálni, hogy újra, tudok írni. Azon elvem beigazolódott, miként csak szomorúságomban tudok bele fogni a gombok nyomogatásába. Márpedig most nagy szomorúság bántja az elmém és a lelkem. Szerelmes voltam, sőt mi az, hogy voltam vagyok. Szerelmes vagyok egy ideába, amit most már évek óta kergetek körbe körbe és ettől egyre jobban szippant be az az örvény melyet a saját észnélküli futásom szele kavar. Bő egy hónappal ez előtt azt hittem, megmenekültem, hogy lecsillapodik körülöttem a porfelhő és végre nyugodtan szállhatok a szerelem szelén a „kisfámmal”… De mára a szerelem szelét elnyomta a rút és gonosz kétely vihara és visszataszított a koszba. Abba a koszba, amelyből megannyi nehézség és fájdalom árán kerestem a kiutat. De ismét rá kellett döbbenem, hogy hiba hittem azt, hogy megtaláltam a biztonságot egy csodálatos szempárban. Tévedtem. Az a legrosszabb hogy most tényleg nagyon nagyot puffantam. Aki ismer, az tudja, hogy nem az az ember vagyok, aki csak úgy bele vág egy kapcsolatba és majd lesz valami. Én az vagyok, aki megfontolja minden döntését, aki csak a biztosra megy. És talán először az életemben most biztosnak éreztem magam, tudtam, hogy mit a karok és tudtam, hogy kivel. Ezért fáj ez mindennél jobban… És mi is az az idea, amit egyre jobban hajszolok? Az, hogy vágyok a szerelemre. Arra a szerelemre, amit én kapok. De mindig csak arra koncentrálok, hogy én mit adok, és ez elvonja figyelmemet, hogy mit is kapok valóban. Tulajdonképpen ez az én legnagyobb bajom, hogy túl gyorsan adom ki magam. Ez persze szimpla naivitás és annak a hülye álomvilágnak az eszméje, amely a tisztaságot és az őszinteséget helyezi előtérben. De ezzel a felfogással már semmi féleképpen nem tudok érvényesülni a való világban. Ismét csalódtam magamban és az érzéseimben, mert figyelek én csak tényleg nem látok. És nem tudom, hogy hány és hány pofára esésre lesz még szükségem, hogy végre észrevegyem a helyes utat. Hiába változtatok lakhelyet, legyen az város majdan ország (ez a következő cél), a hibáim jönnek velem. Mindegy a célom az, hogy mihamarabb talpra álljak ismét és menjek addig, míg újra padlót nem fogok. Régi/új célokat kell felállítanom magamban, többek között minden erőmet az elmém és a testem művelésére kell fordítanom azért, hogy egyre nehezebb legyen elereszteni engem, míg egy szép napon valaki rá nem jön, hogy része vagyok az életének végérvényesen. A haragot és a több negatív dolgot is szélnek ereszteni és csak szeretetet adni mindenkinek. Hmmm ezen most gondolkodtam el lehet, hogy én azért jöttem a világra hogy csak szeretetet osszak… Nem tudom miért jöttem a világra, csak annyit tudok, hogy tiszta akarok maradni. Élvezni akarom az élet minden szépségét. Na, jó lelépek, talán mostanában sűrűbben írok, de nem ígérek meg semmit úgy korrekt.  Na, Csoki. Dama la nob…