Kneerd 24 óra

Szia, Kedves Olvasó

Nagyon úgy fest, hogy idén ez lesz az utolsó bejegyzésem. Igen ismét eltelt egy év. Ügye milyen hihetetlen? Éppen azon gondolkodok, hogy mi s történt velem valójában. Kicsit olyan ez, mint egy álom, mint ha időről időre felébrednél, és amiket álmodtál levésed gyorsan, hogy legalább az maradjon meg neked, amiről az ébredés után emlékezel. Hát valami ilyesmi feelingem van mostanában. De szerintem ez az érzés nem egyedi. Szerintem te is így érezheted magad, maximum nem így öntenéd szavakba. A lényeg az, hogy a világunk begyorsult és vele együtt mi is. No és persze itt most nem arra gondolok, hogy gyorsabban forog a föld. Hanem, úgy értem, hogy túl gyorsan érnek minket az információk, túl gyorsan érünk egyik helyről a másikra, hogy minden olyan zajos. Jó tudom ez most a világ rendje és nem is lehet ezen változtatni. De néha nem lenne jobb nem tudni semmiről? Néha csak menni céltalanul? És tudod milyen a csend? Hát nem tudom, ezek a kérdések néha-néha fel felvetődik bennem.

Ha visszaolvasom az idei bejegyzéseim címeit. Akkor arra kell rájönnöm, hogy milyen hülye címeket is adok néha. Ezt az észrevételt mellőzvén még azt kell megjegyeznem, hogy abból a huszonkét bejegyzésből egy kettő kivételével egyik se volt olyan vidám. Nos, igen tavaly ilyenkor eléggé magam alatt voltam. Talán, mint még soha és az akkori emócióim igen csak meghatározták ezt az évemet. Meg próbáltam saját magamat kezelni. Ami lássuk be eléggé szubjektív dolog. De kisebb sikereket azért elértem. Tudom nem nagydolog, de azért kellett némi akaraterő ahhoz, hogy benevezzem magam egy olyan dologba, amitől alapjáraton tartózkodok. Végül is megcsináltam. Aztán az iskolai tanulmányaim tekintve egész szépen helyt álltam. Jó alibi szak meg stb., de azért ott is oda kell tenni magad. Még ha néha föntről fogták is a kapucnimat és úgy nyomtak át. Hát a nyár az tény leg semmi érdemlegességet nem tartalmazott. Kevés meló és kis nyaralás. Na, talán az volt, ami pozitívnak mondható. Aztán itt az van máris az ősz. Hát az első napok ismét nehezen mentek. Sőt nem is napok, hanem hónapok. A szeptember maga volt a gyötrelem. Nem sikerült felvennem a ritmust. Aztán csak sikerült. Persze szükségem volt egy mentsvárra, de meg találtam és az óta is élvezem a bizalmat. (köszönöm). Meg hát itthonról is jött segítség, anya mindig itt van. De rajta kívül is akadnak még más/ok is. („Még ha én vagyok Atlasz is, az a tudat megnyugtat, hogy azt a földet hordhatom a vállamon, amin te jársz...”) Felbukkannak régi ismerősök is, akikről már rég hallottam, de hogy ha kellek nekik csak meg találnak. Aztán ott van a Gang is, akikkel szintén nagyon jól elvagyok és talán ők is elfogadnak olyanak amilyen. Szóval vannak körülöttem ez a lényeg. És mindenkinek köszönöm, hogy van. Ja, igen a legfrissebb gondolataim azok most az ünnepek folyamán értek meg bennem. Méghozzá az hogy a család egy nagyon fontos intézmény és meg kel becsülni minden egyes tagját bár milyen is legyen. És örülni kell nagyon, hogy mi egy ilyen intézmény tagjai lehetünk. És ne is akarjuk megtudni, hogy milyen az, ha nem, adatik. Na, jó hagyjuk végre magunk mögött ezt az évet, ezt a párnapot mér fél lábon is. Az igazat megvallva nem csípem a kilences éveket. Ja és azt se felejtsük el, hogy 2010-ben vébé az meg mindennél többet jelent.(majdnem). Nos, kívánok mindenkinek szebb és jobb évtizedet. Nekem ez lesz a 4. évtizedem tök izgi. Na: Csoki