Kneerd 24 óra

Szia, Kedves Olvasó

Hát a mai nappal ismét lezárult egy iskolai félév. Új élmények, új tapasztalatok, új érzések, új örömök, új csalódások, új emberek, szóval a sok-sok új a régi dolgok mellet.

Talán kezdhetném a sulival, mint már nem először mondom, mégis csak ezért vagyok itt első sorban. Bár túl sok sort nem igen tudnék ebbe a bekezdésbe felsorakoztatni, de azért megpróbálom. Nos a kezdeti megrázkódtatások után (értem itt a szakomra vonatkozó követelmények változását) egész jól vettem  az íveket, jó bár azt sem lehet elhallgatni hogy egyszer-kétszer igen csúnyán beleszagoltam a pofozó gépbe, de mint alibi szakos hallgató ezeket is megoldottam vagy megoldatták velem. A lényeg az, hogy a mai napon leadhattam az indexemet. Ami tavaly ilyenkorhoz képest már nagy változás mivel akkor igen csak meg csúsztam vele. Tehát az életem úgymond kötelező körét erre az időszakra letudtam. De a neheze csak most jön. Egyrészt a szakdoga és gyakorlat elvégzése a legégetőbb, de mindezek előtt azt kell kitalálnom, megálmodnom hogy mit? miért? és hogy hol? tanuljak tovább. Vagy egyáltalán azt, hogy tanuljak-e tovább? Nagyon sok mindent kell összevetnem ezzel kapcsolatban. Mert vannak olyan dolgok, amik már nagyon hiányoznak. Na, sebaj, ez legyen a következő két hét baja. Most menjünk tovább. Legyen ennyi a suliról. Inkább nézzük, meg milyen légkör tartozik ennek a vonzásába, hiszen a nap nagy részét mégis csak az tölti be.

Na, igen, mint az elején mondtam jöttek új emberek van, akit nagyon megkedveltem és van, akit kevésbé és van, akit egyáltalán nem. De úgy hiszem ez nem gond. Biztos vagyok benne, hogy engem se kedvel mindenki. Bár én úgy vagyok az olyan emberekkel, akik felé a szimpátiám nem éppen pozitív, hogy egyszerűen kiépítem az életemből, vagy ha mindennapi kontakt elkerülhetetlen, akkor pedig csak a szükséges kommunikációt alkalmazom. Azt hiszem ez így korrekt. Na, erről ennyit. Mint már korábbi írásokban utaltam rá a Gang-gel való együtt élés nem mindig egyszerű, de annál inkább öröm teli. Az egyik biztos háttér itt a számomra, talán el is fogadják, hogy olykor-olykor a saját világomban élek. Persze tudom, hogy él itt egy ember, akit azt hiszem, bármikor megkereshetek és segít nekem, ha szükséges. És akkor ott van a béke szigete is a város szívében, amit most galád mód megsebeztem, de erről majd kicsit lentebb. És még sok-sok ember van itt körülöttem, akit megismertem. Jó mindenkivel nem lehet napi kapcsolatot ápolni. Bár ismerek ilyen embert, aki azt is megoldja. De lássuk be ez az ápolgatás nem is az én formám, olykor eltűnök és kész.

A bulikat nem igazán szeretném jellemezni egy korábbi bejegyzésemben már azokat is leírtam. Ebben a fél évben egyet ha kitudok emelni az pedig a szilveszteri buli volt talán az amire azt mondom az sikerült a legjobban. Olyan emberekkel lehetem, akiket szeretek! És nem utolsó sorban ismertem is meg új és jó arcokat.

Persze a sok móka és kacagáson túl. Meg maradtam az, aki voltam, az örök filozófus, aki mindenen gondolkodik. Majdnem mindenem… Azt vettem észre mikor visszaolvasom a korábbi írásaimat, (persze azon túl h telis tele van helyesírási hibákkal) hogy amikor eljutok, erre a pontra akkor megakadok és az a baj, hogy valóságban is így megy, sajnos nem nagyon vagyok jó érzelem közvetítő, szemmel meg hát nem mindent lehet eljuttatni a másik tudatába… De most megpróbálok valami épkézlábat írni. Nos, nem tudom, hogy nekem milyen utat rajzoltak a föntiek, de az biztos, hogy a túlélőcsomagomba csak ígéreteket és ábrándokat raktak nem is kis mennyiségben. Hogy mit is értek ezen? Tulajdonképpen ezt is leírtam már nem egyszer és mind ahányszor leírtam megfogadtam, hogy ez nem így lesz, hogy most nem lesz őrült rohanás, hogy nem lesz türelmetlenkedés, hanem ülök a seggemen és várok. De nem egyszerűen nem megy, nem megy, belefáradtam! És ezek miatt egyre többet hibázok! És ez fáj! Igen fáj az igazság! Hogy tudok hibázni, a türelmetlenségem miatt. De ez is olyan összetett dolog és már megint gondolkodok, mindig csak a gondolatok. Elfáradtam. Végre le akarom hajtani a fejem valaki szívére és nem úgy felkelni, hogy mi éjjel az enyém volt az reggelre már csak egy emlék. Tudom, önző vagyok mocsok módon. Mert ezen a rongyos bolygón milliók küzdenek ezzel az érzéssel. Jaj de most erről annyi mindent tudnék írni, de nem, akarok. És ezzel elérkeztünk a mai bejegyzés címének magyarázatához. Ma, vagyis már elég régen kitaláltam, hogy ez lesz a végső. Éppen ezért Arany János: Letészem a lantot című verse után én is ezt a címet választom. Egyrészt mert ezzel is szeretnék leborulni a költő nagysága előtt, másrészt, mert ez a vers így 160 évvel később is igen csak megállja a helyét a világban. Hát megyek! Soha nem mondom azt hogy soha… Jó éjt!     

LETÉSZEM A LANTOT

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

(1850. márc. 19.)

     Ui.: egy privát blogon még dolgozok…