Szia
Már megint elkanászodtam írás terén. Bocsánat, pedig tudom, hogy már alig vártad, hogy újra írjak. Azt hiszem jobb is, ha rögtön a közepébe vágok az egésznek. Arra kellett rájönnöm az elmúlt két hétben, hogy egri itt létemet a megszokottnál is jobban felpörgettem és azzal eddig nem is nagyon törődtem, amiért valójában ide jöttem. Ez a tanulás. Na jó, aki már régebb óta ismer az most egy nagyot kacagott az orra alatt. Igazság szerint én is mosolygom magamon. De elmagyarázom, hogy miért is jutottam erre a megállapításra. Nos, az utóbbi két hónap nem állt másból, mint éjszakába nyúló ivászat és buli, aminek a következménye a másnapos iskolalátogatás. Most úgy érzem, hogy a mindennapos éjszakázást mellőzöm, ami persze nem azt jelenti, hogy Ádit már egyszer se lehet majd megtalálni egy szórakozóhelyen sem. Csak rájöttem, hogy már az is nagy szerencse, hogy itt vagyok, és nem akarok idő előtt eltávozni innen. Nem akarok, mert nem tehetem meg első sorban a szüleimmel, aki hisznek bennem és nem akarom, hogy csalatkozzanak. Másodszor magammal szemben, mert céljaim vannak az életben és tudom, hogy ezen az „akadályon” át kell vergődnöm, még ha ez fájdalmakkal is fog járni, de meg csinálom, mert eddig nem volt olyan dolog az életemben, ami nem sikerült volna, persze olyanokra gondolok, amiket igazán el is akartam érni. Harmadszor, azért mert szeretek iskolába járni szeretem a csoportomat és még a csoporton belül is vannak olyan emberek, akiket még jobban szeretek és ezen a pár emberen felül is van EGY, akiért nem akarom feladni ezt a minimum két évet. Na ezért akarok és ezért is fogok vissza venni a tempómból, mert nekem itt helyem van. És, hogy erre miért csak most jöttem rá és miért nem így kezdtem rögtön? Hát kellett hozzá egy pofára esés és kellett hozzá egy anyai lelki beszéd. A pofára esésről csak annyit, hogy hülyének néztek és én, mint azt tudjuk, nem tolerálom, és aki egyszer elveszti, a bizalmam az már hiába kuncsorog érte, mert az már nem lesz többet. Tudom kemény, de nem szeretem, ha átnéznek rajtam és kihasználják az, hogy nem vagyok egy büdös bunkó. Na, erről ennyit. Ami sokkal fontosabb, hogy hallgassuk meg a szüleinket és mondjuk el nekik a problémáinkat, mert lehet, hogy tudnak segíteni azért mégis csak többet éltek már át, mint mi. (Azt hiszem, hogy ez logikus.) És hogy ha még sem értetek egyet a mondandójukkal, akkor is le tudtok vonni következtetéseket, ami később a hasznotokra válhat. Hát azt hiszem mára ennyi. És a Fürge Szellő beletapos a fékbe, hogy meg élhesse még a Szikrázó Napsugarat. Uff!!! az az Na Csoki! Dama la nob!!!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.